Az idő, mintha megállt volna. Aurora hallgatta a saját szívverését, miközben azért rimánkodott, hogy józan esze hazataláljon.
Hiába a sok erőfeszítés, legbelül úgy vágyott Nathe ajkaira, mint éhező egy falat kenyérre. Nem értette a helyzetet. Fogalma sem volt arról, hogy mégis miért érzi ezt. Hiszen csak egy fiúról van szó, aki képesség nélküli Kurioz utód, semmit sem ér, hasznát sem tudják venni az esetleges csatában. Csak hátráltatja Őket, koloncnak van a nyakukon. Olyan, mintha egy lajhár szegődne társnak vadászat közben egy oroszlán mellé.
Ezen gondolatok hatására Aurora feje kitisztult, a vágy pedig szép lassan elpárolgott a testéből.
Egy könnyed mozdulattal felállt, majd hátrált pár lépést. Ennek köszönhetően Nathaniel döbbenetében majdnem orra esett, de még időben tette maga elé a kezeit.
- Én azt hittem… - nyögte kétségbeesetten, de képtelen volt befejezni a mondatot.
Csalódott tekintetét Aurorára emelte.
- Hinni a templomban kell – vetette oda flegmán, majd kemény hangon hozzátette. – Ha még egyszer még csak gondolni is mersz arra, hogy megcsókolj, Én esküszöm, hogy saját kezűleg intézlek el! Most pedig mássz vissza a helyedre, mert aludni akarok.
Nathe pár pillanatig nézte Őt, majd egy bánatos sóhaj kíséretében talpra szökkent és visszabattyogott a hálózsákjához.
Aurora egy másodpercet lehunyta a szemét, hogy teljesen összeszedje magát, majd érzelemmentes arckifejezéssel visszabújt a számára legbiztonságosabb helyre.
Egy ideig csak a lángokban gyönyörködött. Bár érezte, hogy Nathe figyeli Őt, mégsem izgatta a dolog. Minden gondolatot ki akart zárni a fejéből. Egyedül az a cél lebegett a szeme előtt, hogy elaludjon.
De nagy sajnálatára nem jött álom a szemére.
Persze nem ez volt a legnagyobb problémája. Nathaniel szavai újra és újra előkúsztak abból a kis fiókból, ahol az olyan emlékeket tárolta, amik felzaklatták.
Aurora, tudta, hogy igaz van a fiúnak, és pont ezért akarta távol tartani magától.
Nem élt volna túl még egy csalódást.
Bánatos sóhaj szakadt fel a torkából majd szemhéjai lassan elnehezültek, és mély, de igen érdekes álomba merült.
- Anabelle, Thomas, kész az ebéd! - szólaltam meg hangosabban, mikor az utolsó evőeszközt is a helyére tettem.
Szomorú tekintettel vizslattam az asztalt, és a három teríték láttán fájdalom hasított a szívembe. Hiába voltam tisztában azzal, hogy többé nem tudok úgy tekinteni rá, mint régen, sőt annak is nagy az esélye, hogy soha többé nem látom, de mégis képes voltam reménykedni.
Bár azok után, amit művel, maximum az élettelen testének bocsátanák meg.
- Mi a kaja? - törte meg elmélkedésemet fiam.
- Tésztasaláta - mosolyogtam rá, majd leültem a helyemre.
Tom elvigyorodott, majd húgával együtt jóízűen enni kezdett.
Én csak piszkáltam az ételt, egyáltalán nem volt étvágyam. Jó pár napja nem tudtam enni, talán a rossz előérzet okozta, mi mindenhova követett, és nem akart elmúlni.
- Anya, mikor megyünk vissza Luxanba? - kérdezte Anabelle halkan.
Már éppen válaszoltam volna a szokásos kitérő szöveggel, mikor hűvös rosszat sejtő fuvallat száguldott végig a helységen. A srácok is érezték, ugyanis ijedten kapták fel a fejüket. Gyorsan talpra álltam, a gyerekeimet magam mögé parancsoltam, majd vártam a fenyegetést jelentő személyt. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kivágódott, majd nem sokkal később megjelent előttem az a valaki, akivel az elmúlt egy évben csak álmomban találkoztam.
- Mit szólnál ahhoz Ana, hogyha egy másik, de annál jobb helyre mennénk? - kérdezte kedvesen, de én átláttam rajta.
Végig rám nézett, és figyelte a reakciómat. Jól tudta, hogy a gyerekeken kívül nincs senkim. Pontosan tudta, hogy teljesen egyedül vagyunk, hiszen Ő végzett azokkal a személyekkel, akik az életet jelentették számomra. A szemem láttára ölte meg a nővéremet, a sógoromat, a nagynénémet és az unokatestvéreimet, akiket testvéremként szerettem. Egyedül azért hagyott életben, hogy végignézhesse, ahogy a magány okozta fajdalommal küszködök. Csak is Anabelle és Thomas miatt nem ugrottam még ki a vonat elé.
- Mi a francot akarsz Nathaniel? - mordultam fel dühösen és már készen álltam arra, hogy megöljem.
- Hogy újra egy család legyünk Angyalom - mosolygott rám édesen.
Nem hatott meg. A düh, amit eddig a pillanatig gondosan elrejtettem egyszerre tört felszínre.
- Tűnj a szemem elől, még mielőtt végzek veled - sziszegtem, és a jó rég érzett energia szétáradt a testemben.
- Kicsim ne légy ilyen goromba - suttogta gyengéden, majd lassú léptekkel elindult felénk.
Akkor már éreztem, sőt tudtam, hogy végeznem kell életem szerelmével.
Aurora szemei úgy pattantak ki, mintha valaki kényszeríttette volna őket.
Moccanni sem tudott. Érezte, ahogy arcán izzadságcseppek gördültek végig, pedig egyáltalán nem volt melege.
Tisztában volt azzal, hogy az álomnak köszönheti ezt.
Nyelt egyet, majd maradék lelkierejével együtt robot módjára feltápászkodott és csendesen készülődni kezdett.
~*~
- Azt hiszem valamiből túl sokat tettem a teádba - morogta Aurora, miközben egy ággal küzdött, ami a hajába akadt. - Két nap, két teljes napja menetelünk! Úgy érzem, nem kellett volna hagynom, hogy megvizsgáld azt a térképet - szusszantott fel dühösen, majd egy erőteljes mozdulattal megszabadította magát a fogva tartó fától.
Pár hajszála is odaveszett a küzdelemben, de nem igazán érezte, ugyanis túl fáradt volt ahhoz, hogy holmi fájdalommal foglalkozzon.
- Komolyan rosszabb vagy, mint egy diktátor - nyögte Theo olyan hangon, mint aki hamarosan elájul.
- Valery, talán keresnünk kellene egy biztonságos helyet, ahol letáborozhatunk - csatlakozott a ,,lázadók" sorába Nathe is.
Val hirtelen megáll, megfordult és olyan szemeket meresztette a mögötte kullogó társaira, hogy talán még Aurora is megijedt egy pillanatra.
- Elég legyen a nyafogásból katonák! Amíg nem tér nyugovóra a nap a horizont alatt, addig nincs megállás! Érthető voltam? Igen? Akkor indulás! - kemény vezéregyéniségre jellemző hanggal válaszolt saját kérdésére.
- Esküszöm, amint le egy kis erőm, úgy tarkón vágom, hogy egy hétig nem kel fel - mormolta Aurora, mire a fiúk halkan kuncogni kezdtek.
Hiába tűnt úgy, hogy Aurora némiképp felengedett, hiába mosolygott Nathe vicces beszólásain, bent a lelkében hatalmas vihar tombolt. A két nappal azelőtti álom teljesen összezavarta. Túlságosan is életszerű volt, és felkavaró. Bár lehet, hogy csak a képzelete űzött vele csúnya játékot, hiszen Ő sohasem akart gyerekeket. Mondjuk, ha úgy hozná a sors, hogy teherbe esne, akkor pont úgy, mint az álmában, a szülei nevét adná a porontyoknak.
- Min elmélkedsz? – kérdezte Theo kíváncsian.
- Semmi említésre méltón – rántotta meg a vállát, majd gondterhelten felsóhajtott ezzel jelezve Theonak, hogy lenne miről beszélgetniük.
- Nathe, megtennéd azt nekem, hogy előre mész Valery-hez, ugyanis Aurorával beszélgetni szeretnénk.
Natheniel vonakodva, de bólintott, majd nagy gyorsított léptein és Val mellé szegődött.
Aurora még várt pár másodpercet, hogy biztosra hallótávolságon kívül legyenek az elől haladók, majd nehézkes hangon beszélni kezdett.
- Két nappal ezelőtt ugye kiütöttem magam a gyógyteámmal – miközben a szavak elhagyták a száját egyenesen maga elé bámult. – Felriadtam az éjszaka közepén, és nagy szerencsétlenségemre Nathe is ébren volt.
Aurora minden kis apró részletről beszámolt unokatestvérének.
Theo csak csendben hallgatta.
Szíve szerint visszament volna, hogy végighallgathassa a beszélgetést. Jól tudta, hogy róla van szó, hiszen, ha ez nem így lett volna, akkor Theodor nem küldte volna előre a túlpörgött nővéréhez.
- Beléd zúgott, csak ezt még magának sem meri bevallani – szólalt meg hirtelen Valery.
- Ha láttad volna az arcát, miután majdnem megcsókoltam nem lennél ilyen biztos ebben – morogta Nathe dühösen.
Nem Aurorára volt mérges, hiszen a lány nem tehetett semmiről. Magát hibáztatta, hogy túl gyorsan, túl sokat akart. Lépésről lépésre kellett volna haladnia, ehelyett viszont egyből belecsapott a lecsóba, amivel elrontott mindent.
Val vidáman nevetett fel, majd hátba veregette a fiút.
Nathe felvont szemöldökkel figyelte Őt, ugyanis eléggé érdekesnek találta a reakcióját.
- Hidd el ezerszer jobban ismerem Aurorát, mint te. Együtt nőttünk fel, és lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy nem állunk olyan közel egymáshoz, mégis testvéri viszonyban vagyunk. Amikor Kate el volt foglalva azzal, hogy Leoval turbékoljon, akkor Aurora hozzám és az öcsémhez fordult. Nem holmi hülyeségekről beszélgettünk, hanem mély valódi érzésekről. És elmondok neked valamit, ha az életedre esküszöl, hogy nem adod tovább senkinek – Valery hangja a megszokottnál jóval komolyabban csengett.
Nathaniel gondolkozás nélkül bólintott.
- Egyszer pár évvel ezelőtt szerelmes volt egy fiúba.
- Tessék? – kérdezte szinte fuldokolva Nathe.
Úgy érezte, hogy menten elájul, képtelen volt feldolgozni az új információt.
- Tisztában vagyok azzal, hogy meglepő, de igaz. Mondjuk nem emlékszik rá, mivel anya törölte minden emlékét a sráccal kapcsolatban – húzta el a száját Val.
Nathaniel csak döbbenten pislogott, és ez a folytatásra sarkallta Valeryt.
- Szerette Őt, nagyon. Feltétel nélkül megbízott benne, akár az életét is feláldozta volna érte. Olyan igazi mesébe illő szerelem volt. Az a fiú tökéletes volt számára. Azt is hozzátenném, hogy közülünk való volt, úgyhogy keresve sem találhatott volna jobbat. Nem is gondoltuk, hogy rossz szándéka van. De, mint utólag kiderült nem Aurora szívét akarta – Val hirtelen elhallgatott.
- Miért, mi történt? – Nathe izgatott és kíváncsi is volt egyben.
Örült annak, hogy többet megtudhat a lány múltjáról, de az kissé bántotta, hogy régebben együtt volt valakivel.
Valery vett egy mély levegőt, majd folytatta.
- Egyik hétvégén elutaztunk, Ők pedig kettesben maradtak… - Val hangja elcsuklott az emlék hatására.
- Ha még egyszer meg mersz állni, én esküszöm, hogy… - Nathe nem tudta befejezni, mert a lány beléfojtotta a szót egy igen csúnya pillantással.
- Mikor hazaértünk, nem találtunk lent a nappaliban senkit. Hiába szóltunk Aurorának, Ő nem válaszolt. Kate rögtön a húga szobájába rohant, és ami ott fogadta Őt, Istenem… Ott ült a szobája sarkában összegömbölyödve. A ruhája szakadt volt, az arcára száradta vér, az ajkai felduzzadva, szeme alatt lila monokli. És sírt. Keservesen, de halkan zokogott. Robert meg akarta erőszakolni – Valery testén jól látható borzongás futott végig
Nathe-ben gyilkos düh lobbant. Rögtön indulni akart, hogy megkeresse azt a mocskot, és saját kezűleg tépje szét. Hogy tehet valaki ilyet az Ő személye Angyalával?
- Hol van az a bitófára való szemétláda? – kérdezte szinte vicsorogva Nathe.
Valery drámai hatásszünetet tartott, majd nagy kerek szemekkel meredt a fiúra, és megadta a választ a kérdésére.
- Két méterrel a föld alatt, Aurora kivégezte azt a személyt, akit az életénél is jobban szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése