9. Együtt az ismeretlen ellen

- Valery, szerinted a sminkkészletedre mikor lesz szükséged? – kérdezte Aurora felvont szemöldökkel.

Ő már rég kész volt a pakolással, így átment Valery-hez azzal a céllal, hogy segít neki. De ahogy belépett az ajtón rájött, hogy az unokatestvérének nincs szüksége másik két kézre, tökéletesen megoldotta, hogy úgy pakoljon, mintha szuper gyorsasággal rendelkezne.

Val vállat vont, és folytatta a pakolászást.

Aurora a szoba másikvégében lévő halványrózsaszín babzsák fotelban üldögélt. Keresztbe tett lábakkal, figyelte unokanővérét, aki a feleslegesebbnél feleslegesebb holmikat tette bele a táskájába. Magában morgolódott, nem akart összekapni vele. Val egyszerűen nem fogja fel, hogy nem egy nyaralásról van szó, hanem életveszélyes mentőakcióról.

Egyik szemöldöke hirtelen a magasba emelkedett, ahogy észrevette Valery kezében lévő bikinit.

- Először a sminkkészlet, most meg ez? – kérdezte Aurora hitetlenkedve.

- Nem tudhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok az út alatt. – Ismételten egy vállrándítással közölte véleményét a témával kapcsolatban. – És különben is, lazíthatnál egy kicsit, túl feszült vagy mostanában.

- Csodálkozni mersz azon, hogy feszült vagyok? Felfogod egyáltalán a helyzetünk súlyát? Valery, az Isten szerelmére! Azok életéről van szó, akik mindennél fontosabbak nekünk. Vagyis csak nekem, mert, ahogy látom téged nem nagyon izgat, hogy élnek-e vagy halnak – sziszegte Aurora dühödten, majd mit se törődve azzal, hogy Val mondani akar valamit, gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy félvállról veszi az ügy fontosságát. Mindenegyes hiba, meggondolatlan döntés, félreeredményezett számítást tönkreteheti a nehezen helyrehozott életüket. Miért nem lehet ezt felfogni? Miért nem lehet megérteni, hogy nem szórakozásból indulnak el? Élet-halál kérdése, hogy hogyan cselekednek a közeljövőben. Egyetlen egy botlás sem csúszhat be. Aurora nem érzett magában több lelkierőt a gyászoláshoz. Sőt, nem akart gyászolni!

Dühösen meredt a combján pihenő jobb kezére. Nem csak Drigionra volt mérges, hanem az egész világra. Miért nem születhettek normális embereknek, akiknek hétköznapi gondjaik vannak? Miért nem lehet egyszerű tinédzser, aki azon töri a fejét, hogy mikor menjen moziba a barátaival, vagy elfogadja-e valakinek a randi ajánlatát?

Persze a miértekre nem kapott választ. Sajnos nem csapott le rá a mennyei megvilágosodás, mint derült égből a villámcsapás.

Felsóhajtott, és inkább feladta a megoldás kutatását. Helyette azt a vöröslő követ bámulta, ami a karkötőjét díszítette. Tökéletesen simára csiszolták, mérete nem sokkal volt kisebb egy dióénál. Érezte a belőle áradó energiát, de nem tudta hova tenni.

Mégis milyen jelentősége lehet egy darab kőnek, ami bele van építve egy karkötőbe? Milyen kapcsolatban állnak velük a tárgyak, és mégis miért nem vehetik le az ékszereket? Mondjuk nem lehetett csúnyának, vagy esetleg taszítónak nevezni a karperecet, és Aurorának még tetszett is. Körülbelül öt centiméter széles ezüst karkötő, furcsa mégis szemkápráztató ábrázolásokkal. Bár értelmét nem látta a mosolygó, bánatos, ijedt, mérges és komoly arcoknak, de mégis a szívébe lopta magát. Viszont ennek ellenére egyáltalán nem volt tisztában a lényeggel.

Hangosan kifújta a levegőt, majd a bizonytalan gondolatait, félretette a többi idegesítő, megválaszolatlan kérdés közé.

- Megjöttünk, mint a havibaj! – hallotta meg Aurora unokaöccse mély hangját.

Igaz csak egy órára mentek el, Nathe holmijáért, de Aurorának felért az a röpke hatvan perc egy két hetes luxusnyaralással. Theo mindig is idióta perverz viccekkel fárasztotta a népet, de mióta Nathe is színre lépet egyre rosszabb a helyzet.

- Oké, akkor el is mehetnétek ugyanazzal a lendülettel, amivel bejöttetek – morogta Aurora kelletlenül.

- Na mi az? Pont egy időben érkeztünk az előbb említett gonddal?

Nathe együtt nevetett Theoval, ennek köszönhetően pedig, ha lehetséges Aurora még idegesebb lett. Hatalmas késztetést érzett arra, hogy a két fiút egy-egy jól irányzott ütéssel ajándékozza meg, viszont figyelembe kellett vennie azt is, hogy jó ideig egy csapatot fognak alkotni, úgyhogy kénytelen eltűrni a kibírhatatlan viselkedésüket. Bár még fogalma sem volt arról, hogyan fogja megállni a közeljövőben, hogy felpofozza Őket.

- Indulhatunk? – kérdezte Valery, miközben szinte ugrándozva haladt lefelé a lépcsőn.

Aurora higgadtságot színlelve felállt, vállára kapta a hátizsákját, melyben csak a szám,ára életfontosságú dolgok voltak. Pillantása a vigyorgó Valery-re tévedt, majd egy erőltetett mosoly kíséretében megszólalt.

- Igen, indulhatunk.

~*~

Aurora tudatosan használta a kezében lévő térképet. Hiába volt bűbáj alatt a lap, tökéletesen eligazodott rajta. Az éjszaka sötétje sem jelentett igazán gondot neki, egyedül talán az zavarta, hogy teljesen ismeretlen vidéken járnak.

- Aurora beszélhetnénk? – kérdezte halkan Valery.

A két fiú pár méterrel mögöttük sétált úgyhogy nem hallottak semmit.

- Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét Aurora, de pillantása továbbra is a térképen maradt.

Val egy ideig nem szólalt meg. Aurora nem sürgette, türelmesen várta, hogy összeszedje a gondolatait.

- Arról lenne szó, hogy… - elakadt egy pillanatra a szava, arcszíne egy érett paradicsoméval vetekedett. - … hallottam még indulás előtt, hogy Theo mivel viccelődik, és én még nem vagyok túl rajta, úgyhogy bármikor beüthet a baj.

Aurora megértően rámosolygott, majd hátranézett ellenőrizve, hogy a fiúk milyen messze vannak. Miután meggyőződött róla, hogy hallótávolságon kívül bandukolnak bizalmasan beszélni kezdett.

- A mai orvostudomány megoldhatná ezt a problémát, de egyikünk sem akarja, hogy hormonzavarod legyen. Nos, van egy gyógytea, aminek hatására a ciklust késleltetni lehet egy hónappal. Igaz, arra számítanod kell, hogy akkor a következő alkalommal legalább másfél hétig fog tartani. Amint letáborozunk, elkészítem a teát, ugyanis nálam van a gyógynövényes dobozom. Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolygott rá kedvesen, majd vállon veregette.

- Köszönöm – suttogta hálásan Val, majd bűnbánóan hozzátette. – Én annyira sajnálom az idióta viselkedésemet, csak jól tudod, hogy milyen vagyok, ha szétfeszít az ideg.

- Egy érzéketlen banya leszel, de téged így kell szeretni – vigyorodott el Aurora, és jobb karjával átölelte unokanővérét.

Lábukat egymás után emelték, és a kalandvágy egyre jobban eluralkodott rajtuk. Valery hihetetlen megkönnyebbülést érzett, a beszélgetésük után. Nem tudta elégszer megköszönni a segítséget.

Aurorának kezdett tele lenni a hócipője, ezért mosolyogva, de rászólt Valeryre, hogy hagyja abba. Val nehezen, de abbahagyta a hálálkodást, viszont Aurora nagy bánatára más elfoglaltság után nézett.

- Egyáltalán hova megyünk? – kérdezte Nathe kíváncsian.

- Igaz, Liz azt írta a levélben, hogy keressük Mirrianát, de nem fecsérelhetjük a drága időnket arra, hogy egy ismeretlen személy után kutatunk. Jobb, ha egyenesen értük megyünk és megmentjük Őket.

- Ez kész öngyilkosság – szisszent fel Natheniel ingerülten.

- Viszont a legésszerűbb megoldás – vágott vissza Aurora, miközben dühös szemeket meresztett a fiúra.

Ahogy pillantásuk találkozott Aurorát egy megmagyarázhatatlan érzés fogta el. Képtelen volt másra figyelni, csakis a tengerkék szemekre. Ennek hatására pedig még mérgesebb lett. 

Zavartan nézett el. Úgy érezte magát, mint aki menten felrobban, és erre még rátett pár lapáttal egy igazán hamisan éneklő nőszemély.

- Mendegél a pókmajom, mendegél a pókmajom, mende... - Valery még folytatta volna a nyivákolást, de Aurora nyúzott hangja megakadályozta ebben.

- Ha még egyszer ki mered mondani azon az idióta vékony hangodon, hogy mendegél a pókmajom, akkor olyan taslit kapsz, hogy az a húsz méterrel arrébb lévő fa adja másikat!

Már legalább négy órája meneteltek egyhuzamban. Aurora úgy érezte magát, mint akin legalább ötször átment egy úthenger. Nem a kutyagolás miatt. A többiek viselkedése akasztotta ki. Legbelül tudta, hogy a fő oka a benne felgyülemlett hatalmas feszültségnek nem más, mint Nathe.

- Inkább ne menj el szülőnek, egyszerűen borzalmas, ahogy a gyerekekkel bánsz - morogta felszegezett állal Val.

Aurora csak egy szemforgatással válaszolt, ezt követően pedig pillantása a kezében lévő mágikus térképre tévedt. A tisztán látható útirányukat lassan, de biztosan fedte be, egy ismeretlen eredetű fekete árnyék.

- Várjatok, valami nem stimmel!

- Miről beszélsz? – kérdezte felvont szemöldökkel Nathe.

Ahogy Aurora felnézett az égre az ütő is megállt benne. Egy hatalmas, öt méter széles, és ugyanilyen magas fekete madárszerű lény közeledett feléjük. Vérvörös csőréből a medvéjéhez hasonló ordítás távozott. Óriási szárnyai végén ujjakhoz hasonlítható csökevények ékeskedtek, lábát több halálos karom is díszítette, a bőrfelületén tollak és pikkelyek keveredtek, de nem ezek voltak a legundorítóbbak. A bűz, ami belőle áradt gyomorforgató volt. Dögszag keveredett valami még visszataszítóbbal. Aurora képtelen volt eldönteni, hogy mi lehet az, de nem is foglalkozott ezzel sokáig. A lény egyre csak közeledett, nem állt meg.

- Hasra! – ordította torkaszakadtából, majd elterült a földön, és karjánál fogva Nathanielt is magával rántotta.

Mép éppen időben tértek ki a szörny támadása elől. Fél méterrel fölöttük suhant el, ennek ellenére szinte érezték a lény súlyát.

- Mi a fene ez? – kérdezte kétségbeesetten Valery.

- Fogalmam sincs – nyögte Aurora, miközben körülnézett, hogy tiszta-e a terep.

A szörnyeteg nyom nélkül eltűnt, mintha nem is akart volna rájuk támadni semmi. Aurorában még az is felötlött, hogy az agyuk csúnya játéka volt az egész.

A következő pillanatban észrevette, hogy keze még mindig Nathe karján pihen. Úgy engedte el, mintha áramütés érte volna, és pár másodperccel később már talpon is volt.

- Jobb lesz, hogyha keresünk egy biztonságos helyet, ahol tábort verhetünk az éjszaka további részére – mondta Aurora szinte parancsoló hangnemben.

Mindenki feltápászkodott, majd megszaporázott léptekkel indultak tovább. Aurora nem nagyon foglalkozott a többiekkel, minden figyelmét a térképnek szentelte. Ezalatt a pár óra alatt, már tökéletesen megtanulta használni. Egyszerűen csak erősen koncentrálnia kellett arra a helyre, ahova el akart jutni, és a térkép megmutatta neki az odavezető utat.

Senki nem szólalt meg. Egyedüli hangforrás egy távolban magányosan üvöltő farkas volt.

Már egy ideje mentek, mikor Valery kétségbeesett hangon felkiáltott.

- Én ezt nem tudom végig csinálni!

Térdre rogyott és könnyeivel küszködve meredt maga elé.

- Valery Miranda Stone! – morogta Aurora, miközben lassú léptekkel elé sétált. Nathe és Theo csak csendben figyelte az eseményeket. – Én nem ilyennek ismertelek meg, tudtommal te egy kitartó, erős természetű lány vagy, aki 14 évesen egy jól irányzott ütéssel leszerelte David-et, mert nem akart leszállni rólam. És ami a legfontosabb, tudom, hogy képes vagy rá! Val, most az utolsó élő rokonainkról van szó, akikért a fél karomat odaadnám! Szóval szedd össze magad, különben úgy hátsón billentelek, hogy egészen Tenebris váráig repülsz, és egyedül kell majd szembenézned Drigionnal – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Egyet ne feledj! Nem vagy egyedül, mi hárman itt vagyunk neked, és segítünk, ha baj van. Ránk mindig számíthatsz, hiszen egy család vagyunk. – mosolyodott el gyengéden.

- Te tudsz kedves is lenni? – kérdezte döbbenten Nathe, mire Aurora egy erősebb ütéssel jutalmazta a tarkóját.

- Azokkal igen, akik megérdemlik – morogta, majd felsegítette Valeryt. – Most pedig folytassuk az utat, nemsokára ott vagyunk.