10. Óvatlan mozdulat

Ágak csapódtak az arcukba, tüskék karmolták érzékeny bőrüket, kiálló gyökerek rugdosták bokájukat. De megérte a szenvedést. Minden esés, vérző seb, erős ütés hirtelenen a feledés homályába veszett, ugyanis mikor kiszabadultak a bokortenger fogságából lehengerlő látvány fogadta Őket. Gyönyörű egészséges fű lengedezett, csodálatos színesebbnél színesebb vadvirágokkal fűszerezve. A rét másik végében egy sziklafal húzódott, ahol bűntudat nélkül le tudtak táborozni. Nem volt túl nagy hely, és az ég is jól látható volt, de Aurora érezte, hogy amíg a tisztáson tartózkodnak, nem lesz semmi baj. Teljes biztonságban voltak.

Theo és Nathe fát gyűjtöttek a tűzhöz, miközben Aurora Valery-vel karöltve előkészítette a vacsorának valót.

Aurora örült annak, hogy a többiek elfáradtak, mert ahhoz sem volt nagyon erejük, hogy beszéljenek.

Miután sikeresen életre keltették a tűzet, és némi élelmet vittek a szervezetükbe, Aurora nagy gondossággal állt neki a gyógytea elkészítésének. A hozzávalók előkészítése közben vizet forralt, és megpróbált nem figyelni az Őt pásztázó kék szempárra.

- Mit csinálsz? – kérdezte Nathe őszinte kíváncsisággal.

- Gyógyteát – válaszolta a lány, de egy pillanatra sem hagyta abba a tevékenységét.

- Nem gondoltam volna, hogy értesz az ilyesfajta dolgokhoz – mormolta Nathaniel csodálattal a hangjában.

- Sok mindent nem tudsz még rólam – suttogta Aurora sötéten.

- Akkor kérlek, avass be a sötét titkaidba – lehelte Nathe, miközben bizalmasan közelebb hajolt.

Aurora a szeme sarkából rápillantott, és a fiú arckifejezése olyan reakciót váltott ki belőle, amire senki sem számított.

Hangosan, egyben vidáman nevetni kezdett. A többiek eleinte csak döbbenten pislogtak, majd egy kis idő elteltével Valery és Theo vigyorogva néztek egymásra. Nathe továbbra is meglepetten bámulta a mellette ülő szépséget.

- Bocsánat, csak… csak… - Aurora képtelen volt abbahagyni a nevetést.

Fogalma sem volt arról, hogy mi váltotta ki belőle, de hihetetlenül jól esett neki. Nagyon rég nem nevetett ilyen jóízűen. Hiányzott neki az önfeledt kacagás és boldogság.

Emiatt még nagyobb késztetést érzett arra, hogy kiszabadítsa Leoékat.

Nem egyszer mentek már el hármasban spontán kirándulásra, ahonnan persze nem hiányzott a jókedv.

Aurora gyomra összeszorult az emlékek hatására, de ennek ellenére nem hagyta abba a vigyorgást. Nem akarta, hogy gyengének lássák, és magyarázkodni sem szeretett volna a hangulatváltozása miatt.

- Olyan szép vagy, amikor mosolyogsz – mondta Nathe hirtelen, és a következő pillanatban a szája elé kapta a kezét.

Valery-ék arcáról is lefagyott a vigyor, Aurora pillantása pedig fagyossá vált.

Aurora egy héttel azelőtt gondolkozás nélkül végzett volna fiúval, vagy minimum a csuklóját törte volna el, de valahogy nem érzett semmiféle késztetést, hogy bántsa Őt.

Vett egy mély levegőt, beletette az utolsó hozzávalót a teába, felállt, majd kimért léptekkel indult el unokanővére felé. Mindhárman követték a szemükkel a mozdulatait, ami kissé zavarta, de nem tette szóvá.

Odaért Valery elé, majd mielőtt átadta volna a csészét neki mosolygós arccal Nathe-hez fordult és olyat mondott, amin saját maga is meglepődött.

- Köszi.

Csak a tücsökök nótáját lehetett hallani a háttérben, még a lélegzetvételük is elakadt Aurora társainak.

Nathe arca gyorsan váltotta a színeit. Vörösből falfehér lett, majd végül a megnyugvás jeleként visszanyerte eredeti árnyalatát.

- Mit tettél ebbe? – kérdezte Valery fintorogva ezzel megtörve a csendet.

- Csak egy kis békaagyvelőt – kacsintott rá vidáman, majd a kezébe nyomta a teát.

Valery ijedten pislogott Aurorára, aminek hatására a lány ismét hangos kacagásba tört ki.

- Mit szívtál? – vonta fel a szemöldökét Theo.

- Friss levegőt, egy kis harmóniával megspékelve – Aurora mosolya levakarhatatlan volt.

Valery felhajtotta a löttyöt, aminek az iza a szagánál is rosszabb volt, majd köhögve beszélni kezdett.

- Valami nem stimmel veled húgi.

És, mint végszóra Aurora körül forogni kezdett a világ, majd szép lassan elsötétült minden.

Nathe ijedten kapott az eszméletlen lány után. Még időben sikerült megmentenie az eséstől. Egyik karját a térdei alá csúsztatta, míg másikkal a hátát ölelte át. Gyengéden felemelte, és a hálózsákjához vitte.

Furcsa, de jóleső melegség járta át, miközben szíve hölgyét a karjaiban tartotta. Aggódott érte, valamilyen szinten mégis örült annak, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Máskülönben nem biztos, hogy bármikor is ehhez hasonló közelségbe kerültek volna. Bár Aurora felengedni látszik, sokszor mélázik el, és olykor észre sem veszi, hogy a fiút bámulja.

De a pillantása az, ami igazán elárulta Őt. Eddig nem látott csillogást vélt felfedezni a smaragdzöld szemekben, ami hatalmas reménnyel töltötte el.

- Mi történhetett? – kérdezte Valery idegesen.

- Láttam, ahogy megiszik egy bögre, gőzölgő, ismeretlen eredettű italt, valószínűleg az okozhatta a furcsa viselkedését – mondta Theo, majd gondosan pakolgatni kezdte az elől hagyott gyógynövényeket.

- Remélem azért nem egy hétre ütötte ki magát, mert azért pár óra múlva el kellene indulnunk – sóhajtott fel Val, majd befészkelte magát a kényelmesen kialakított ágyába.

- Mi lenne veled modern dolgok nélkül? – tette fel Teo a költői kérdést, amire természetesen nem várt választ, és nem is kapott.

Nathe csak fél füllel figyelt oda a két testvér beszélgetésére.

Képtelen volt letenni Aurorát, nem akarta elengedni Őt. Túlságosan is boldognak érezte magát abban a pillanatban, hogy hagyja megszökni az Ő személyes angyalát. Hiába tudta, hogy eszméletlen a lány, mégsem volt elég lelki ereje a szabadon engedéséhez.

- Valami gond van Nathe? – kérdezte Theo összevont szemöldökkel.

- Nem, nincs semmi baj – sóhajtotta lemondóan, majd szeretetteljes gyengédséggel a hálózsákra fektette Aurorát. – Legyen nyugodt az álmod, Angyalom – mormolta alig hallhatóan, majd leheletfinoman végigsimított a lány arcán.

Dobok, trombiták, harsonák, kürtök harsány üvöltésére riadt fel Aurora. A feje hasogatott, legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól. Olyan hatást gyakorolt rá a kínzó érzés, mintha folyamatosan, megállás nélkül ütötték volna a fejét gumikalapáccsal.

Eleinte fogalma sem volt arról, hogy hol van és mi történt vele. Ijedten nézett körbe, ezt követően pedig természetes nyugalom szállta meg, ugyanis rájött, hogy mi történt.

Rossz kedve miatt, egy kis fekete ürömvirággal ízesített teát ivott, amit persze nem említett meg a többieknek. Úgy látszik, hogy elszámolta magát az adaggal kapcsolatban, és valamiből túl sokat tett bele.

Bágyadtan felsóhajtott, miközben pillantása a tűzre tévedt. A többiek mélyen aludtak, teljesen egyedül volt. Vagyis csak azt hitte.

- Jobban vagy? – hallotta meg Nathaniel aggódó hangját.

- Igen – mormolta zavartan Aurora, miközben felült és a fiúra pillantott.

Nathe az oldalán feküdt, bal tenyerét használta fejtámasznak, és úgy figyelte a lányt. Aurorán érzések furcsa kavalkádja rohant át a hamiskásan csillogó szempár miatt.

– Igazából nem volt semmi baj, nyugi, csak úgy néz ki, hogy a nyugtató teámba valamiből túl sokat tettem – hadarta egy szuszra, majd ismét a tűzet kezdte vizslatni.

- Kezdtem megijedni, hogy valami nagyobb gond van, de örülök, hogy minden rendben.

Aurorát melegség töltötte el a fiú szavai hallatán. Ez pedig zavarta, ugyanis addigra már el kellett volna múlnia a tea hatásának. Nagy bajok lesznek, ha a szervezete nem volt képes felbontani.

Döbbent hitetlenséggel nyúlt az arcához, és érezte, hogy forró. Tudta, hogy mi történt, tisztában volt azzal, hogy a teste bizonyos szinten elárulta a titkos érzelmeit.

- Ne félj kimutatni az érzéseidet, Aurora. Ne akard mindenáron elkerülni a változást, mert előbb utóbb úgy is bekövetkezik az, aminek be kell. Nem harcolhatsz a dolgok alakulása ellen, ugyanis ha egyszer elindult a lavina, akkor nem lehet megállítani, hagyni kell, hogy magával sodorjon, bele kell törődnöd a sorsodba.

A lány tudta, hogy igaza van Nathanielnek, de nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy egyetért vele, ezért összegyűjtötte minden megmaradt negatív gondolatát, és rázúdította, mint erőteljes szél a tengervizet a sziklafalra.

- Először is, én nem félek semmitől, főleg, ha rólam van szó. Másodszor, úgy alakítom az életem, ahogy akarom, azt becsülöm meg a bizalmammal, aki véleményem szerint megérdemli, annak adom oda szerelmemet, akit érdemesnek találok rá. Nem éppen te vagy az a személy, akivel le szeretném élni az életem, szóval hiába használsz ilyen költőien szép hasonlatokat, nem fogom beadni a derekam puszta szavak hatására. Lassan betöltöm a tizennyolcadik életévemet, és jóval több szenvedést éltem át, mint amennyit normális embernek szabadna. Tökéletes az ítélőképességem, és hogyha én nem akarok veled lenni, akkor az úgy is lesz. Honnan tudnád, hogy kettőnknek egy párt kell alkotnia? Hiszen szinte azt sem tudod, hogy ki vagyok. Nem ismersz, igaz, ez miattam van, de meg van az oka annak, hogy nem engedlek közel magamhoz – ezen a ponton már teljesen elvesztette a kontrolt maga felett, és megállás nélkül zúdította rá a fiúra a dolgokat, aki csak csendben hallgatta. – Egy tömegpusztító fegyver vagyok, aki bármikor robbanhat, ha nem figyelek oda. Van fogalmad róla, hogy hányszor akartam végezni veled? Elárulom, iszonyatosan sokszor! Amikor megöltem azt a gyönyörű állatot a szemetek láttára, akkor is téged képzeltelek a helyére, a te arcod látványa adta meg a végső lökést. Én vagyok a te személyes kaszásod szívi, akkor fogok lecsapni, amikor nem számítasz rá, esetleg az ágyamba is beengedlek csak azért, hogy kiszívhassam belőled az életerőt, hogy megfoszthassalak a létezés mézétől. Látod Nathe? Ez vagyok én, egy könyörtelen gyilkos, aki sorra szedi az áldozatait, és most te vagy a következő célpontja ennek az elmebeteg állatnak – suttogta fogcsikorgatva, és nem sok kellett ahhoz, hogy könnyei tisztítsák meg a homoktól piszkos arcát.

Persze a monológja egy kis részének semmiféle igazság alapja nem volt. Elrettentésként mondta a fiúnak, felvázolta neki a tényeket.

- Miért nem ismered be? – Nathe hangja halk volt, de a kérdés őszinte kíváncsiságot sugallt.

Aurora dühös lett. A testében szétáradt az erő, a vörös fény lassan köré kúszott, és szemei átszíneződését a szúró érzés jelezte a szemgolyójában.

Ahogy kiejtette a szavakat, olyan hatást keltett, mintha Ő lenne a kaszás lánya.

- Egy pillanat alatt végzek veled. Ha tudatosan használom a képességemet, akkor esélyed sincs a megmenekülésre – sziszegte összeszorított fogain keresztül.

- Nem félek tőled, Angyalom – mondta Nathaniel határozottan, majd felállt, a lány elé sétált és leguggolt.

Aurora a döbbenet hatására elveszítette a hatalmat az ereje felett, emiatt pedig tovaszállt a gyilkolási vágy, akár egy pillangó.

Angyalom.

Ez az egy szó visszhangzott a fejében, miközben Nathe kék íriszét bámulta. Azt hitte, hogy ismét visszakerül a tudatlanság édes tengerére, de minden reménye szertefoszlott, mikor Nathaniel tenyerét az arcára csúsztatta.

- Egyedül vagy, sokat csalódtál és rettegsz attól, hogy ismét megsérülnél – suttogta, miközben egyre közelebb hajolt.

Aurora abban a pillanatban nem volt több mint egy ijedt kislány. Annyi helyzetben mentette már meg a határozottsága, és gyors ítélőképessége, de akkor ott képtelen volt mit tenni. Nathe által létrejött érzelmek összezavarták.

- Ez hülyeség – dadogta, és valami miatt remegni kezdett.

Nathaniel arca egyre csak közeledett, senki sem állította meg, pedig Aurora könyörgött magában.

- Ne félj, Angyalom, én vigyázok rád – suttogta érzékien a fiú.

Édes lehelete, már arcbőrét simogatta, ennek köszönhetően pedig Aurorán jól eső borzongás futott végig.

- Nem félek, már nem – nyögte, majd azt tette, amit tennie kellett.